Ez is a kiképzés
része: túlélni az erdőt. A magányt, az elhagyatottságot, a teljes egyedüllétet.
Meg kell tanulnunk, hogy nem számíthatunk senkire, egyes egyedül saját
magunkra.
20-an vagyunk
fiúk-lányok vegyesen. Életkort tekintve 14-18 éves korig. Még gyerekek.
Legalábbis ezt gondolják rólunk, pedig valójában a kiképzés első napjától
számítva már nem vagyunk azok. A gyerekkorunknak akkor véget vetettek és soha
nem kaptuk vissza. Egész egyszerű módszerrel érték ezt el: ölnünk kellett.
Ártatlanokat. Csecsemőket.
Haladok tovább, nem
állok meg pihenni, bírom a gyaloglást. A Nap egyre magasabbra hág az égen, ám a
lombok alatt hűvös van, alig hatol át a meleg fény. Zajt hallok. Önkéntelenül
is az övemhez nyúlok, de nincs nálam pisztoly. Furcsa érzés: sok éve mindennap
viselem, elválaszthatatlan tőlem. Mint mindannyiunktól.
Most azonban nem
engedtek elhozni semmilyen fegyvert. A puszta kezünkkel, a saját erőnkkel kell
boldogulnunk. Ez egy vizsga.Egy teszt, amely felméri, hogy mennyit fejlődtünk
és közben megtanít egy újabb leckére: a túlélésre.
Külön-külön indítottak
útra, egymástól nagy távolságra. „Ez egy vizsga- mondta a kiképzőm. - Egyedül kell
boldogulnod. Lesznek csapások, lesznek akadályok. A társaid ellenségeid: ha az
érdekük úgy kívánja, megölhetnek. Te csak magadra számíthatsz. Ha veszítesz,
elbuksz. Ne feledd: csak a legjobbak jutnak feljebb a ranglétrán.”
Reménykedtem benne,
hogy nem futok össze senkivel, nem akartam küzdelembe bonyolódni. Nem ismerem a
taktikájukat, a képzettségüket, nem ismerem az arcukat.
Mindössze egyszer
láttam őket: az első napon. Aznap összegyűjtöttek mindannyiunkat egy eldugott
épületben. Hogy kerültünk oda, magunk se értettük. Elraboltak, önként
jelentkeztünk vagy kiváltottak minket az árvaházból, mindegyik előfordult.
Mindössze egy közös volt bennünk: az elszántság. Ott csillogott mindegyikünk
szemében. Kiolthatatlanul. Ok rengeteg lehetett: gyűlölet, szeretet, szerelem,
melyek valójában nem is álltak olyan távol egymástól.
Én önként
jelentkeztem. Elhitettem a kiképzőkkel, hogy bevettem a dumájukat a szervezet
céljairól és hogy az ügyük mellett állok. Mely ez volt: kiirtani a gondolókat.
Ők olyan emberek, akik hang nélkül, a gondolataikkal is tudnak kommunikálni.
Mutánsoknak tartják őket, pedig valójában csak az agyuk fejlettebb, mint a
normális embereké. Egy félresikerült agyműtét eredményeképpen jött létre az
első gondoló 50 évvel ezelőtt. Megmagyarázhatatlan okokból a tulajdonság
öröklődött, így a számuk nőni kezdett, ezért hamarosan mások is felfigyeltek a
létezésükre. Nem maradtak rejtve.
Sokan fenyegetést
láttak bennük. Féltek az ismeretlentől, óvni akarták a hatalmukat. Irigyelték
az előnyüket, a fejlettségüket. Így hirtelen felbukkant egy szervezet, mely az
emberek védelmére hivatkozva elhatározta, hogy felkutatja a gondolókat és
végeznek velük. Valójában egyetlen ok miatt: önzésből.
Gyerekeket választottak ki. A terv az, hogy
megfelelő kiképzés után megismétlik a műtétet, gondolókat teremtenek belőlük,
hogy beépüljenek közéjük. Hogy belülről irtsák ki őket.
Azt hitték, ez nem jut
el a gondolók fülébe. Hogy nem tudódik ki. De az ő közösségük nagyobb, mint
álmukban gondolták volna és mindenhol jelen vannak. Így hát értesültek róla, de
nem tettek semmit. Csak én.
Aznap volt a
jelentkezési határidő, amikor megkaptuk az óvintézkedésekre való felhívást. Az
asztalnál ültünk, vacsoráztunk. A telefon megcsörrent, mire megmerevedtünk.
Mert az a csengőhang egyetlen dolgot jelentett: veszélyt.
Születendő
kistestvérem nagyot rúgott anya hasában, megérezte a szorongásunkat.
Kihangosítva hallgattuk meg az üzenetet. Anya szemét elfutotta a könny, apa
bíztatóan átölelte, hallottam, ahogy nyugtatgatja. Szavak nélkül.
Magam elé meredve
ültem az asztalnál, miközben egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Aznap
este elszöktem otthonról, mindössze egy képet vittem magammal a családomról a
gondolataimban.
Tudtam, hogy
beválogatnak. Okosabb voltam, mint a korombeli gyerekek, rendszeres edzésnek
köszönhetően jó erőben voltam. És kihasználtam azt a képességemet is, hogy
éreztem némely emberek indulatait, és mivel jól ismerem a gondolatokat, apró
jelekből azokat is kikövetkeztettem.
Meg akartam védeni a
családom.És ezért mindenre hajlandó voltam.Így én jelentkeztem elsőnek a
feladatra.Egy apró,vígan rugdalózó csecsemőt raktak elém, a kezembe kést.
,,Végezz vele!”- szólt a parancs. Számukra ilyen keveset ért egy élet. Ennyit
számított egy ember: semmit.
A baba felkacagott,
felkeltette az érdeklődését a pengén megcsillanó fény. Azt hitte, játék. Azt
hitte, biztonságban van, hogy nemsokára jön a mamája, hogy megsimogassa,
magához ölelje.
Remegett a kezem, nem
akartam megtenni. Homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek. Elvenni egy életet.
Megölni egy kisembert, aki még nem ismerte a szerelmet, nem ismerte a gyászt,
nem ismerte az életet. A születeendő kistestvéremre gondoltam. Feláldoznám-e,
hogy megvédjem a népem? Túlságosan mély gondolat volt ez egy 12 éves fejéből,
nem tudtam válaszolni, csak cselekedtem. Aludj
el!- sugalltam felé a gondolatot, halk altatódallal ölelve körül, ő pedig
lehunyta a szemét. Reméltem, hogy valami szépet álmodik, mert ebből az álomból
nem volt ébredés. Számomra pedig menekvés a gyilkos elnevezés alól.
A szagra leszek
először figyelmes: a szél füstös levegőt hoz magával. Hátrapillantok, a szám
elnyílik a megrökönyödöttségtől: 5 méter magas tűzfal közelít felém száguldva.
Habozás nélkül rohanni kezdek. Nem érdekelnek az arcomba csapódó ágak, a
ruhámba akadó tüskék, csak futok a mesterségesen gerjesztett tűz elől, mely
sorra emészti fel a fákat. Azt mondták, ez egy teszt. Csakhogy már nem az:
rájöttek, hogy áruló van köztük és most el akarják tenni láb alól. Én pedig
egyedül vagyok.
Ágak hasítják fel a
nadrágom, ahogy elvágódok egy kidőlt fában. Nem ugrottam elég magasra, az erőm
a vége felé jár, de csak futok tovább. A tűzfal megállíthatatlanul tör előre.
Nem törődök az anyagon átszivárgó vérrel, minden gondolatomat a menekülés köti
le.
A füst fojtogatóan
vesz körbe, alig kapok levegőt. Futnod kell! Nem adhatod fel! Bíztatom magam,
pedig már alig van remény. ha rájöttek, ki vagyok, nem fognak kímélni.
A tervem az volt, hogy
végigjárom a kiképzést, hogy elég magasra kerüljek. Meg akartam akadályozni,
hogy megtalálják a gondolókat. Hogy megtalálják a családomat. Csak nem voltam
elég ügyes, hogy észrevétlen maradjak. Úgyhogy most már csak egy út marad: a
menekülés.
Rémes üvöltés hangja
szeli ketté a dobhártyámat. Kétségbeesés, rettegés, halálfélelem vegyül benne,
lökés éri a tudatomat, ahogy megérzem a hangnélküli segélykiáltást. Egy
gondoló!
5 éve hallottam
utoljára más gondolatát, 5 éve nem engedtem ki a gondolataimat. Mélyen magamba
temettem, elzártam minden kaput, hogy rejtve maradjon a kilétem. És most itt
van valaki közülünk!
A tűz, a halál egyre
csak közeledik. Menekülnöm kéne, elfutni, sorsára hagyni, hogy teljesíthessem a
küldetésem. Mégsem teszem. Csak egy pillanatig habozok és újult erővel rohanni
kezdek. Előttem lebeg a meggyilkolt csecsemő arca. Nem hagyom, hogy még valaki
miattam halljon meg.
A fiú velem egykorú,
törött lábbal fekszik egy fatörzs alatt. Hörögve veszi a levegőt, arcát
égésnyomok borítják. Észrevesz, de nem a zaj miatt, amit csapok: a
gondolataimat hallja.
Tarts ki! - sugallom. Szeme tágra nyílik, arcán egyszerre látszik a
megkönnyebbülés, az öröm és meglepettség. Segítek!Képtelen
válaszolni.
Puszta erőből
legurítom róla a fatörzset, megpróbálom felhúzni a földről. Borzalmas
állapotban van, a csontja szilánkosra törött.
Forró leheletet érzünk
az arcunkon. Indulnunk kell! A fiú teljesen rám támaszkodik, ép lábán ugrál, én
pedig vonszolom magammal. A lángok elkapják az arcunkat, leperzselik a bőrömet.
A füst elhomályosítja a látásomat, nincs elég oxigén. Nincs elég időnk! Nem
tudom megcsinálni. Minduntalan megbotlok, kétségbeesetten állok újra talpra
magammal húzva a fiút is. Ő is elkeseredetten küzd, fogát összeszorítva tűri a
fájdalmat. De fél és a rettegése átragad rám is.
A forróság egyre nő, a
vérem folyik, a menekülési utak száma csökken, a tűz bekerít minket. A fiút
fulladási roham kapja el, arca egészen sápadt, remeg. Ne add fel! – ordítok szinte hisztérikusan. Ki kell jutnunk innen!
Meg kell mentenem!
Adrenalin árad szét a
testemben, a menekülési ösztön kipréseli a lépemből az utolsó elraktározott
vércseppet is. A pupillám kitágul, ahogy meghallok egy újabb halálsikolyt. Őt
már nem lehet megmenteni, ő már ég. Olthatatlanul.
És nem csak hanggal
kiált: gondoló volt.
Mind azok vagyunk – szólal meg a fiú.
Elkerekedett a szemem,
de ahogy kiterjesztem a tudatom, halványan érzékelek másokat is. Tényleg mind
azok vagyunk! A szervezet a legjobbakat akarta kiválasztani a mutánsok
kiirtására. Csakhogy a legjobbak ők maguk voltak.
Ordítás szakad fel a
torkomból, ahogy egy vastag ág telibe találja a gerincem. A földre rogyok,
magammal sodrom a fiút is. Segítsetek!
Segítsetek! Ha valóban gondolók, talán van esély megmenekülni. De csak
nagyon halvány.
Pár méterrel odébb
vonszolom magam, a mellkasom gyorsan emelkedik, a szíven lyukat fúr belé, de
nem jut több oxigénhez. Kétségbeesetten kapaszkodok az utolsó
levegőfoszlányokba, amíg el nem nyeli őket a tűz.
Ám mielőtt még
elsötétülne a világ, meghallom a választ: Jövünk!
. . .
Egy hét múlva
kiengedtek a kórházból, hazafelé utazom. Az emberek barátságosan bánnak velem,
pedig tudják, hogy mi vagyok. De már nincs ellenségeskedés. Béke van.
A gondolók
megszerezték a mészárlás felvételét és közzétették a médiában. A hatás
erőteljesebb volt, mint várták: az emberek tüntetéseket szerveztek, lerohanták
az irányító testületet, akik kénytelenek voltak meghátrálni. Egyezséget
kötöttek a gondolókkal, garantálták a biztonságukat. Eljött a béke ideje.
A tűz miatt 5 gyerek
vesztette életét. Őket nagy tisztelet övezi, minden évben meg fogunk emlékezni
róluk. Az életüket adták azért, hogy ez így legyen. Az életüket adták értünk.
Mi túléltük. A
megmentőink az utolsó pillanatban érkeztek, de még életben voltunk. Én és a fiú
is, akiért visszamentem. Most ő is hazafelé tart.
A családom az
állomáson vár. Könnyes szemmel indulok feléjük. Már hárman vannak. És életemben
először magamhoz ölelem a kisöcsémet.
Minden jog fenntartva, ami csak és kizárólag Kate Avengers-t illeti!
Az értékeléssel nem akarok belerondítani a történetbe, ezt itt tudod megnézni,
xo Peetagey Smile
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése