Mindannyian azok vagyunk

Egy ág megreccsen a lábam alatt, ahogy véletlenül rálépek. A zaj mégis alig hallható, gyorsan elhal ebben a végtelenségben. Egyedül barangolok már napok óta az erdőben, nem tudom, mekkora lehet. Megállíthatatlanul törtetek, belém nevelték a kitartást. Soha nem lehet feladni, mert az egyenlő halállal.
Ez is a kiképzés része: túlélni az erdőt. A magányt, az elhagyatottságot, a teljes egyedüllétet. Meg kell tanulnunk, hogy nem számíthatunk senkire, egyes egyedül saját magunkra.
20-an vagyunk fiúk-lányok vegyesen. Életkort tekintve 14-18 éves korig. Még gyerekek. Legalábbis ezt gondolják rólunk, pedig valójában a kiképzés első napjától számítva már nem vagyunk azok. A gyerekkorunknak akkor véget vetettek és soha nem kaptuk vissza. Egész egyszerű módszerrel érték ezt el: ölnünk kellett. Ártatlanokat. Csecsemőket.
Haladok tovább, nem állok meg pihenni, bírom a gyaloglást. A Nap egyre magasabbra hág az égen, ám a lombok alatt hűvös van, alig hatol át a meleg fény. Zajt hallok. Önkéntelenül is az övemhez nyúlok, de nincs nálam pisztoly. Furcsa érzés: sok éve mindennap viselem, elválaszthatatlan tőlem. Mint mindannyiunktól.
Most azonban nem engedtek elhozni semmilyen fegyvert. A puszta kezünkkel, a saját erőnkkel kell boldogulnunk. Ez egy vizsga.Egy teszt, amely felméri, hogy mennyit fejlődtünk és közben megtanít egy újabb leckére: a túlélésre.
Külön-külön indítottak útra, egymástól nagy távolságra. „Ez egy vizsga- mondta a kiképzőm. - Egyedül kell boldogulnod. Lesznek csapások, lesznek akadályok. A társaid ellenségeid: ha az érdekük úgy kívánja, megölhetnek. Te csak magadra számíthatsz. Ha veszítesz, elbuksz. Ne feledd: csak a legjobbak jutnak feljebb a ranglétrán.”
Reménykedtem benne, hogy nem futok össze senkivel, nem akartam küzdelembe bonyolódni. Nem ismerem a taktikájukat, a képzettségüket, nem ismerem az arcukat.
Mindössze egyszer láttam őket: az első napon. Aznap összegyűjtöttek mindannyiunkat egy eldugott épületben. Hogy kerültünk oda, magunk se értettük. Elraboltak, önként jelentkeztünk vagy kiváltottak minket az árvaházból, mindegyik előfordult. Mindössze egy közös volt bennünk: az elszántság. Ott csillogott mindegyikünk szemében. Kiolthatatlanul. Ok rengeteg lehetett: gyűlölet, szeretet, szerelem, melyek valójában nem is álltak olyan távol egymástól.
Én önként jelentkeztem. Elhitettem a kiképzőkkel, hogy bevettem a dumájukat a szervezet céljairól és hogy az ügyük mellett állok. Mely ez volt: kiirtani a gondolókat. Ők olyan emberek, akik hang nélkül, a gondolataikkal is tudnak kommunikálni. Mutánsoknak tartják őket, pedig valójában csak az agyuk fejlettebb, mint a normális embereké. Egy félresikerült agyműtét eredményeképpen jött létre az első gondoló 50 évvel ezelőtt. Megmagyarázhatatlan okokból a tulajdonság öröklődött, így a számuk nőni kezdett, ezért hamarosan mások is felfigyeltek a létezésükre. Nem maradtak rejtve.
Sokan fenyegetést láttak bennük. Féltek az ismeretlentől, óvni akarták a hatalmukat. Irigyelték az előnyüket, a fejlettségüket. Így hirtelen felbukkant egy szervezet, mely az emberek védelmére hivatkozva elhatározta, hogy felkutatja a gondolókat és végeznek velük. Valójában egyetlen ok miatt: önzésből.
 Gyerekeket választottak ki. A terv az, hogy megfelelő kiképzés után megismétlik a műtétet, gondolókat teremtenek belőlük, hogy beépüljenek közéjük. Hogy belülről irtsák ki őket.
Azt hitték, ez nem jut el a gondolók fülébe. Hogy nem tudódik ki. De az ő közösségük nagyobb, mint álmukban gondolták volna és mindenhol jelen vannak. Így hát értesültek róla, de nem tettek semmit. Csak én.
Aznap volt a jelentkezési határidő, amikor megkaptuk az óvintézkedésekre való felhívást. Az asztalnál ültünk, vacsoráztunk. A telefon megcsörrent, mire megmerevedtünk. Mert az a csengőhang egyetlen dolgot jelentett: veszélyt.
Születendő kistestvérem nagyot rúgott anya hasában, megérezte a szorongásunkat. Kihangosítva hallgattuk meg az üzenetet. Anya szemét elfutotta a könny, apa bíztatóan átölelte, hallottam, ahogy nyugtatgatja. Szavak nélkül.
Magam elé meredve ültem az asztalnál, miközben egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Aznap este elszöktem otthonról, mindössze egy képet vittem magammal a családomról a gondolataimban.
Tudtam, hogy beválogatnak. Okosabb voltam, mint a korombeli gyerekek, rendszeres edzésnek köszönhetően jó erőben voltam. És kihasználtam azt a képességemet is, hogy éreztem némely emberek indulatait, és mivel jól ismerem a gondolatokat, apró jelekből azokat is kikövetkeztettem.
Meg akartam védeni a családom.És ezért mindenre hajlandó voltam.Így én jelentkeztem elsőnek a feladatra.Egy apró,vígan rugdalózó csecsemőt raktak elém, a kezembe kést. ,,Végezz vele!”- szólt a parancs. Számukra ilyen keveset ért egy élet. Ennyit számított egy ember: semmit.
A baba felkacagott, felkeltette az érdeklődését a pengén megcsillanó fény. Azt hitte, játék. Azt hitte, biztonságban van, hogy nemsokára jön a mamája, hogy megsimogassa, magához ölelje.
Remegett a kezem, nem akartam megtenni. Homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek. Elvenni egy életet. Megölni egy kisembert, aki még nem ismerte a szerelmet, nem ismerte a gyászt, nem ismerte az életet. A születeendő kistestvéremre gondoltam. Feláldoznám-e, hogy megvédjem a népem? Túlságosan mély gondolat volt ez egy 12 éves fejéből, nem tudtam válaszolni, csak cselekedtem. Aludj el!- sugalltam felé a gondolatot, halk altatódallal ölelve körül, ő pedig lehunyta a szemét. Reméltem, hogy valami szépet álmodik, mert ebből az álomból nem volt ébredés. Számomra pedig menekvés a gyilkos elnevezés alól.
A szagra leszek először figyelmes: a szél füstös levegőt hoz magával. Hátrapillantok, a szám elnyílik a megrökönyödöttségtől: 5 méter magas tűzfal közelít felém száguldva. Habozás nélkül rohanni kezdek. Nem érdekelnek az arcomba csapódó ágak, a ruhámba akadó tüskék, csak futok a mesterségesen gerjesztett tűz elől, mely sorra emészti fel a fákat. Azt mondták, ez egy teszt. Csakhogy már nem az: rájöttek, hogy áruló van köztük és most el akarják tenni láb alól. Én pedig egyedül vagyok.
Ágak hasítják fel a nadrágom, ahogy elvágódok egy kidőlt fában. Nem ugrottam elég magasra, az erőm a vége felé jár, de csak futok tovább. A tűzfal megállíthatatlanul tör előre. Nem törődök az anyagon átszivárgó vérrel, minden gondolatomat a menekülés köti le.
A füst fojtogatóan vesz körbe, alig kapok levegőt. Futnod kell! Nem adhatod fel! Bíztatom magam, pedig már alig van remény. ha rájöttek, ki vagyok, nem fognak kímélni.
A tervem az volt, hogy végigjárom a kiképzést, hogy elég magasra kerüljek. Meg akartam akadályozni, hogy megtalálják a gondolókat. Hogy megtalálják a családomat. Csak nem voltam elég ügyes, hogy észrevétlen maradjak. Úgyhogy most már csak egy út marad: a menekülés.
Rémes üvöltés hangja szeli ketté a dobhártyámat. Kétségbeesés, rettegés, halálfélelem vegyül benne, lökés éri a tudatomat, ahogy megérzem a hangnélküli segélykiáltást. Egy gondoló!
5 éve hallottam utoljára más gondolatát, 5 éve nem engedtem ki a gondolataimat. Mélyen magamba temettem, elzártam minden kaput, hogy rejtve maradjon a kilétem. És most itt van valaki közülünk!
A tűz, a halál egyre csak közeledik. Menekülnöm kéne, elfutni, sorsára hagyni, hogy teljesíthessem a küldetésem. Mégsem teszem. Csak egy pillanatig habozok és újult erővel rohanni kezdek. Előttem lebeg a meggyilkolt csecsemő arca. Nem hagyom, hogy még valaki miattam halljon meg.
A fiú velem egykorú, törött lábbal fekszik egy fatörzs alatt. Hörögve veszi a levegőt, arcát égésnyomok borítják. Észrevesz, de nem a zaj miatt, amit csapok: a gondolataimat hallja.
Tarts ki! - sugallom. Szeme tágra nyílik, arcán egyszerre látszik a megkönnyebbülés, az öröm és meglepettség. Segítek!Képtelen válaszolni.
Puszta erőből legurítom róla a fatörzset, megpróbálom felhúzni a földről. Borzalmas állapotban van, a csontja szilánkosra törött.
Forró leheletet érzünk az arcunkon. Indulnunk kell! A fiú teljesen rám támaszkodik, ép lábán ugrál, én pedig vonszolom magammal. A lángok elkapják az arcunkat, leperzselik a bőrömet. A füst elhomályosítja a látásomat, nincs elég oxigén. Nincs elég időnk! Nem tudom megcsinálni. Minduntalan megbotlok, kétségbeesetten állok újra talpra magammal húzva a fiút is. Ő is elkeseredetten küzd, fogát összeszorítva tűri a fájdalmat. De fél és a rettegése átragad rám is.
A forróság egyre nő, a vérem folyik, a menekülési utak száma csökken, a tűz bekerít minket. A fiút fulladási roham kapja el, arca egészen sápadt, remeg. Ne add fel! – ordítok szinte hisztérikusan. Ki kell jutnunk innen! Meg kell mentenem!
Adrenalin árad szét a testemben, a menekülési ösztön kipréseli a lépemből az utolsó elraktározott vércseppet is. A pupillám kitágul, ahogy meghallok egy újabb halálsikolyt. Őt már nem lehet megmenteni, ő már ég. Olthatatlanul.
És nem csak hanggal kiált: gondoló volt.
Mind azok vagyunk – szólal meg a fiú.
Elkerekedett a szemem, de ahogy kiterjesztem a tudatom, halványan érzékelek másokat is. Tényleg mind azok vagyunk! A szervezet a legjobbakat akarta kiválasztani a mutánsok kiirtására. Csakhogy a legjobbak ők maguk voltak.
Ordítás szakad fel a torkomból, ahogy egy vastag ág telibe találja a gerincem. A földre rogyok, magammal sodrom a fiút is. Segítsetek! Segítsetek! Ha valóban gondolók, talán van esély megmenekülni. De csak nagyon halvány.
Pár méterrel odébb vonszolom magam, a mellkasom gyorsan emelkedik, a szíven lyukat fúr belé, de nem jut több oxigénhez. Kétségbeesetten kapaszkodok az utolsó levegőfoszlányokba, amíg el nem nyeli őket a tűz.
Ám mielőtt még elsötétülne a világ, meghallom a választ: Jövünk!

. . .

Egy hét múlva kiengedtek a kórházból, hazafelé utazom. Az emberek barátságosan bánnak velem, pedig tudják, hogy mi vagyok. De már nincs ellenségeskedés. Béke van.
A gondolók megszerezték a mészárlás felvételét és közzétették a médiában. A hatás erőteljesebb volt, mint várták: az emberek tüntetéseket szerveztek, lerohanták az irányító testületet, akik kénytelenek voltak meghátrálni. Egyezséget kötöttek a gondolókkal, garantálták a biztonságukat. Eljött a béke ideje.
A tűz miatt 5 gyerek vesztette életét. Őket nagy tisztelet övezi, minden évben meg fogunk emlékezni róluk. Az életüket adták azért, hogy ez így legyen. Az életüket adták értünk.
Mi túléltük. A megmentőink az utolsó pillanatban érkeztek, de még életben voltunk. Én és a fiú is, akiért visszamentem. Most ő is hazafelé tart.
A családom az állomáson vár. Könnyes szemmel indulok feléjük. Már hárman vannak. És életemben először magamhoz ölelem a kisöcsémet.


Minden jog fenntartva, ami csak és kizárólag Kate Avengers-t illeti!
Az értékeléssel nem akarok belerondítani a történetbe, ezt itt tudod megnézni,
xo Peetagey Smile

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése