Igen, az Üldözőm. Az én saját, személyre szabott rémálmom, ami csak engem követ és megtestesíti a legnagyobb félelmemet. Hogy mit vétettem, hogy a nyomomban van? Semmit. Vagyis nem semmit, de legjobb lesz, ha elmagyarázom, amíg van egy szusszanásnyi időm.
Az egész azzal a házzal kezdődött, ahová Lexával bementünk. Elhagyatott volt, évek óta üresen állt, és valahogy vonzotta kalandvágyó szívünket. Egyik délután belopóztunk. Mindent vastagon fedett a por, a bútorok fel voltak borogatva, a függönyöket letépték, mindenfele óriás pókhálók lógtak. Ennek az egész kaotikus borzalomnak a közepén pedig ott volt a medál. A kerek, arany alapon hatalmas sötétvörös, szinte fekete drágakő csillogott. Lexa azonnal a nyakába akasztotta, imádta az ékszereket. Nem sokkal később bukkant fel a szörny. Lexa eszelősen sikoltozni kezdett, mindig egy irányba mutogatott, de én nem láttam semmit. Egyszerre pedig sarokba szorult, én pedig nem tudtam rajta hogyan segíteni... az Üldöző utolérte, és nem kelt fel többet. Fogalmam sem volt, mit tegyek, így hát elvettem a medált és nyakamba vettem a várost. Semmit nem érzékeltem, csak a könnyeket, amik megállíthatatlanul potyogtak, a fájdalmat, ami a szívembe markolt, mikor Lexa utolsó pillanatai felrémlettek lehunyt szemem mögött. Tompán érzékeltem a környezetemet, egyre csak egy dolog járt a fejemben, hogy ez nem lehet valós. Nincs olyan, hogy egy elhagyatott házban a barátnőd egyszer csak sikoltozni kezd, majd a sarokban összeesik és meghal. Vajon mi lesz vele? Megtalálják valaha a holttestét? Felkavarodott a gyomrom arra a gondolatra, hogy talán soha nem bukkannak rá és még rendes temetése sem lesz. Tovább bolyongtam, nem tudtam, merre megyek, és végül a város szélén kötöttem ki. Ott láttam meg az Üldözőt. Szürke, gomolygó ködként közeledett a város belseje felől, alaktalan valójából csak az arca emelkedett ki, piros szeme izzott a félhomályban. Ekkor felsikkantottam, ugyanis a medál úgy felforrósodott a nyakamban, mintha lángok közé vetették volna. Leesett a tény, hogy az egész a medál miatt van. De nem tudtam megválni tőle... valamiért nem ment. Hiszen Lexának tetszett, akkor elrakom emlékbe, na meg olyan szép. Meghatározhatatlan ragaszkodás alakult ki bennem, amikor rá néztem, mintha magához láncolta volna a tekintetem, szinte a függője lettem.
Nos, azóta pedig egyfolytában menekülök. A medál felforrósodik, ha közeleg a rém, nekem pedig van időm elfutni. Egy dolog viszont biztos volt: nem tudok egész életemben menekülni. Megszorítottam a medált, de azonnal el is engedtem, tűz forró volt. Lassan balra pillantottam, majd egy ugrással kivetődtem az útra az Üldöző felém nyúló, karmos keze elől. Dudálás és fékcsikorgás hallatszott, ahogy egy busz lefékezett, de én nem torpantam meg, futottam tovább a vasútállomás felé. Időt kell nyernem, ez zakatolt a fejemben , ahogy felugrottam a vonatra, aminek ajtaja azonnal becsukódott mögöttem és kirobogott az állomásról.
Ettől kezdve csak sodródtam az élettel, a döntéseim felületesek voltak, igazi életművész lettem, csak a közeljövőre koncentráltam és a bőröndömet sosem pakoltam ki. Árvaként nőttem fel, egy általánossal nem sok mindent tudtam kezdeni az életemmel. Nagy nehezen összekapargattam a pénzt egy kis lakásra egy panelban, az ajtó elé kamerát szereltettem, riasztót vásároltam. Minden évben elköltöztem, és a medál sosem lett újra forró, az Üldözőm nem talált rám.
De ennek a folyamatos rettegésnek és kétségbeesett menekülésnek hátrányai is voltak, nem volt társasági életem, barátaim, eluralkodott rajtam a paranoia. Nem mertem kimenni sötétben az utcára, mindig a hátam mögé tekintgettem, hogy a szörny nem jön-e mögöttem. Már lemondtam arról, hogy valaha is normális életem legyen.
Ekkor lépett be a képbe András. Január óta egy tenesse-i kisvárosban laktam, egy kis irodában voltam titkárnő, ő pedig ügyvédként dolgozott ott. Az első percekben felfigyelt rám és törődött velem, kedvessége pedig nem talált süket fülekre. Elrabolta a szívemet, elvarázsolt a kék szemeivel és a rakoncátlan, fekete fürtjeivel, a mosolyával, amivel minden reggel köszöntött az irodában.
Az állandó rettegés, amiben éltem, mellette enyhült, vele biztonságban éreztem magam. Ennek ellenére viszont sosem beszéltem neki a medálról, és fájt, hogy titkolóznom kell előle, de nem tehettem mást. Boldog voltam, hogy elfogad úgy, ahogy vagyok, az apró kis butaságaimmal és a tökéletlenségemmel együtt.
Március végén megkérte a kezem, én pedig igent mondtam. Összeköltöztünk, egy időre elfelejtkeztem az Üldözőmről és a folytonos menekülésről. Andrással színházba jártunk, sétáltunk a parkokban és felhőtlenül boldogok voltunk. Egymásnak teremtett minket az ég, ezt mindketten tudtuk.
Ám egy napot minden megváltozott. November végén repeső szívvel hoztam haza a pozitív terhességi tesztet, miszerint hamarosan egyel több éhes szájat kell etetnünk. András csillogó szemmel zárt a karjaiba, majd hirtelen elengedett, mint akit megrázott az áram.
- Mi a baj? - kérdeztem, kissé zokon vettem, amit tett. - Nem örülsz?
András megrázta a fejét és előhúzta a pólóm alól a medált.
- Adri, ez... ez forró! - ejtette vissza a mellkasomra.
Elöntött a rémület, minden újra eszembe jutott és a gondosan felépített boldogság ezer darabjaira hullott szét bennem. Elöntötték a könnyek a szemem, remegtem, mint a nyárfalevél.
- András, azonnal el kell mennünk innen! - fogtam meg a kezét és húzni kezdtem az ajtó felé.
- Adri, nem értelek! Mi a baj? Állj már meg! - ragadta meg a vállam és szembe fordított magával. - Mi történt?
Annyira aranyosan nézett rám azokkal a nagy, kék szemeivel, amikben féltő szeretet és aggódás csillogott, hogy nem bírtam tovább. Sírva borultam a nyakába és vallottam be mindent. Végtelenül megkönnyebbültem, de az emlékek felidézésétől felhasadtak szívemben a régi sebek és még jobban rettegtem, mint azelőtt. De amitől a legjobban féltem, nem következett be, András szemében nem lanyhult a szeretet tüze, nem húzódott el tőlem utálkozva, nem lett dühös, amiért ezt eltitkoltam. Csak nézett rám fürkészően kék íriszeivel, mint aki próbálja kitalálni, mi zajlik a lelkemben.
- Indulnunk kéne... - fogtam meg a kezét, és néztem fel rá könyörgőn. A medál már égetett a pólómon keresztül is, az Üldözőm már nem lehet messze.
- Adri, dobd el azt a medált! - vetette fel András félve.
Már a gondolattól is megremegtem, hogy megváljak tőle.
- Nem! - kiáltottam fel, magamhoz szorítva a perzselő fémet. - Nem tudnám megtenni - suttogtam magam elé.
András pedig nem szólt többet, jött velem, kitartva mellettem, támogatva engem. Mikor éjszaka rémálmom volt, átölelt és megnyugtatott, de többet soha nem kérdezősködött a medálról.
Pár hónappal később megszületett a kislányunk, gyönyörű, egészséges kisbaba volt, majd két évre rá, akkor Floridában, a második gyermekünk, egy csodálatos kisfiú is a világra jött. Ismét boldogak voltunk, egyetértésben és békében neveltük a gyerekeinket. Ám évről évre eszembe jutott, hogy mi lesz velük, ha nagyobbak lesznek. Nekik sem lesznek barátaik, szomorúak és elhagyatottak lesznek. Emiatt gyötört esténként a bűntudat, emiatt nem tudtam András szemébe nézni anélkül, hogy ne gondolnék arra, hogy mit adott fel azért, hogy mellettem lehessen. Utálkozva néztem a medálra minden alkalommal. Ő tette ezt velem, miatta vagyok most ott, ahol. Egy paranoiás, tisztes gyereknevelésre képtelen nő vagyok egy csodálatos férj mellett, aki nem érdemel meg engem. Önző voltam.
Mikor Panka öt éves lett, Komáromba költöztünk, vissza Európába. Regő békésen szunyókált a hátsó ülésen, mikor Panka feltette azt a kérdést, amitől mindig is rettegtem.
- Anyu, miért költözünk el megint?
Ekkor döntöttem el, hogy nem érdekel, milyen következményei lesznek, én megválok a medáltól. Ha az életembe kerül, hogy az Üldözőm utolér, akkor is. Egész életemben csak magamra gondoltam, beszűkült a látóköröm, a legönzőbb ember lehettem a földön. Most ezt mind jóvá fogom tenni. Az elhatározás könnyített a lelkemen, már nem rettegve jártam az utcákon, nem, vártam a találkozást. Vártam a pillanatot, amikor eldől, méltó vagyok-e még az életre, méltó vagyok-e rá, hogy családom legyen.
November végén András felhozta a dobozokat a pincéből, de leállítottam. Először megrémült attól, amire készülök, majd megértette. Elfogadta az igazam, hogy ez nem mehet így örökké és megígérte, hogy mellettem fog állni. Így hát együtt figyeltük a medált, az pedig december elején újra melegedni kezdett.
A pillanat egyik délelőtt jött el, mikor az irodába indultunk, miután a kicsiket bevittük az oviba. Kézen fogva sétáltunk a külvárosi utcán, ahol szinte senki nem járt, pár sarokra a munkahelyünktől.
Az Üldöző az utca végén bukkant fel, ugyanolyan félelmetesen és rémisztően, mint tizenkét évvel ezelőtt. Megtorpantam, mire András megszorította a kezem.
- Ő az? - kérdezte halkan.
Bólintottam, és tettem egy lépést előre, András a derekamra fonta a karját, támogatva engem.
Elérkezett hát az út vége, amikor megszakíthatom az eddig követett utat és újat választhatok. Eddig az Üldözőm döntött az életemről, ma a kezembe veszem a sorsom és a képébe nevetek. Ez az én életem.
Lassan leemeltem a medált a nyakamból és nyitott tenyeremen felé nyújtottam. Ő megállt előttem és bíbor tűzben égő szemeivel lenézett az ékszerre, de nem nyúlt érte.
- Vedd el! - rimánkodtam. - Vedd már el! - kiáltottam zaklatottan, a hangom remegett. Az egyik járókelő megállt és jól megbámult minket, mire András nemes egyszerűséggel bemutatott egyet az alacsony, teknősfejű nőnek, aki sértetten tovább állt.
- Kérlek, vedd el! - könyörögtem a szörnynek. - Az egész életem egy menekülés volt, a kétségbeesés és a paranoia vezérelte minden tettemet, de én nem akarom tovább! Ilyen áron nem kell a medál! - az Üldöző szeme felizzott, biztosan nem volt hozzászokva, hogy az áldozatok önként odakínálják a medált. De nekem elegem lett, nem fogom megvárni, amíg döntésre jut a magasságos Bukott Angyallal, hogy most mi legyen, felordítottam és egyenesen az arcába vágtam a számomra már értéktelen fémdarabot és könnytől maszatos arccal végignéztem, ahogy a szörny elemészti magát.
Vége. Vége az egész, átkozott rohanásnak, nincs több költözés, nincs több rettegés az utcákon, nincs több kétségbeesett számolgatás a naptár felett. El sem tudtam hinni, lesokkolva álltam a járdára cövekelve, a drámai pillanatból András csókja szakított ki.
- Mostmár minden rendben lesz, Adri!
Megnyugtató ölelésében leltem nyugalmat, és azt hiszem, hittem neki.
Minden jog fenntartva, ami csak és kizárólag Babu Miriel-t illeti!
Az értékeléssel nem akarok belerondítani a történetbe, ezt itt tudod megnézni,
xo Peetagey Smile
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése